Kertünknek kapuját, miután becsukta,
Búcsúzón visszanézett a megaggott nyár.
Szomorú nem volt, inkább bölcsesség szemében,
Mint aki tudja, hogy jó úton jár.

Megfésülte haját szeleburdi tavasznak,
Elvetett magját aranyra érlelte.
Óvón melengette madarak fészkét,
Pőre bőrünket barnára égette.

Kamránkat megtömte mézédes gyümölccsel,
Tokajnak lankáin tőkéket rogyasztott.
Szederbajuszt festett piciny kis arcokra,
Elűzte gondunk, télen mi nyomasztott.

Hamiskás mosoly bajusza alatt,
Mintha sajnálná az idő múlását.
Apró kis könnycsepp szeme szegletében,
Itt kell, hogy hagyja a vadgalamb búgását.

Becsukta halkan a kerti kiskaput,
Alakja eltűnt a bús őszi ködfátyolban.
Nem tekintett hátra, a szemem könnyben,
Látom-e még egyszer e földi világomban?