A nyári kertben
a nagy melegben
a szél se rebben.
Pompázhatna a virág még szebben,
de csak kókad a nagy hőségben.
Vihar érződik a forró légben.
Szürkülő felhők gyűlnek az égen.
Ha netán eső jön e szélsőségben
vízzel áraszt mindent egyvégtében.
A vízár az nem hiányzik senkinek.
A szürkülő felhők gyűlnek.

Virágerdő.
Virágos erdő.
Egy ember jön,
öregedő.
Megy az idő,
jön a felhő.
Múló idő,
a jelenből
múlttá tevő.
Szépségerdő,
széppé levő.
Örökélő
csodaerdő!

Szürke füst száll az égbe,
a felhős ég szürkéjébe.
Az ágak reccsennek, roppannak,
majd izzó hamuvá hamvadnak.

A szürke füst csak száll, száll,
szinte soha meg nem áll.
Majd egyszer csak eloszlik,
csípős bűzzé változik.

Esik a hó. Habkönnyű fehérségével fedi a tájat.
Szürke ágak hófehér lepellel takartan néznek az égre.
A házak fehér tetejükkel mutatnak e téli égre.
Feltekintek az égre, a szürke hófelhők tömegére.

Onnan hull e sok-sok fehér hópihe
és lágy szépségükkel díszítik a tájat,
telepszenek rá az egész környékre,
bemutatva e téli szépség ...

Nemrég cinke repült erkélyünkre.
Gondoltunk-e a megjött télre?
Vannak-e magok az etetőkben?
Vannak-e etetők az er dőben?

Van-e szalonna télen több ágon
madarakat lakomára várón?
Daluk tavasszal, ősszel és nyáron
hálájukat zengi a világon!

Benéz az ősz az ablakunkon.
Fénye szánt a sárga avaron
és lassan áll meg ablakunkon.
Úgy látom, kint hűvös van nagyon.

Az embrek léptüket meggyorsítva,
szaporázva igyekeznek útjaikra.
A szél hevesen támad rá minden ágra,
hogy sárgult leveleitől megszabadítsa.