Vágy lehet, persze, kedves, békés kunyhó,
hol zöld örül, s hozzá hajol a kék,
s az többet ér, mint elefántcsont tornyom,
amely felett madárszárny-messzeség.

Ez a torony már csupán mesét őriz,
időt, mely volt, és eltűnt hirtelen?
Lent, körszínpadon, erkölcsi halottak,
s játsszák mi becsületnek idegen.

A toronyból múltba, s távolba ...

A kútkávától elrángatták akkor
a kisgyereket, mert féltették, - az ég
felhős kékje villant kíváncsiságra,
s lent indultak forgó bogármesék.

Elrángattak, de már zuhanni kezdtem, -
s minden mi volt, van, együtt zuhan velem.
A kútfalon kedves kis tavat látok,
s nád hajol át elúszó fényeken.

A templom is jön: ájtatos öröklét
boltja, ...

Ez oly tavasz: még fél saját magától,
s csak egy-egy virág az, mely nyárig lángol
piros színt, szívnek szólót, gyönyörűt.

Volt más tavasz, bátrabb, mit elfelejtett
e táj, melynek arcán a könnyes csendet
csillogtatják tükrös, kék hegedűk.

Ez a tavasz ellenszenves varázslat
a szívemnek: nekem nem kell a látszat
szemekbe néző valóság ...

Igen, fontos, miként halt meg Petőfi.
Segesvárnál, vagy barguzini táj
karolta át, mikor halála eljött?
(Anyag-varázslat rejtély minden halál.)

Ám fontosabb, hogy végre lásd, magyarként:
az arcokra álarc miként tapad.
Mosolyt, bánatot mímeltet az érdek,
s tett fosztogat, míg a légben nagy szavak.

Álarcban urak, és álarcban ...

Ha Csillag újra álmodik,
más lesz az álma, más:
az Anyag szépség-gyermeke,
valóság-látomás.

Bár összedőlnek századok,
volt évezred sorok:
Csillagálomban gyúlt tükör
zeng, ébreszt, él, ragyog.

Anyag álom-tükörbe néz,
s máris szebb lesz a szép, -
piros szívekben vérvörös
dalt dobbant Messzeség.

Rossz múltat égi tűz ...

Kis templomok mentek a havas tájon,
s harangozták, hogy: Karácsony! Karácsony!

Háború dörgött, itt-ott házak égtek,
s a nép Istenre fogta az egészet.

Hitte: Ő büntet. Hitte: Ő jutalmaz.
Zöldeszmés szájból ömlött mérges maszlag,

e szónövény, népek bódító átka, -
Isten-címkével az Ördög világa.

A Csillag fénylett, és ...