Igaz csak halovány másod,
Rajta színtelen, kőszürke az arcod.
Csak a múlt testesülése e jelenben,
Csak egy jelkép e sok diák szívében.

Csecsemőként te is sírtál,
Ha elestél bizony rítál.
Kislányként tán énekelgettél,
Esetleg vidáman nevetgéltél...

Amint állok itt szemben veled,
Feltekintek rád nemes fejedelem.
Szemeim ...

Nagyszüleim kiknek könnye hull képemre,
Kik végig nézték, hogy felnőttem végre,
Ti kik kiálltatok melettem mindenben,
Örökké bele vagytok vésve a szívembe!

Édesanyám ki ezt a képet kezében tartja,
S gyermek korom öröm könnyekkel siratja,
Kinek drágább vagyok mindennél,
Hidd el én szeretlek mindörökké!

Ha erre a képre nézel s könnycsepped ráhullik,
Akkor érzed majd úgy, hogy ez a lány neked hiányzik,
Barátnőd ki szeretett, ki kiállt meletted és vigyázott rád,
Ki sokat gondol majd a jövőben rád!

Mi elmegyünk, a tanításnak vége,
vakációnk már, több nem lesz nekünk.
Elhagyjuk az iskolánk kapuját,
így fut majdan tovább a mi életünk.

Tovarobog, mint gyorsvonat az éjben,
mi csak sejtjük, milyen kinn a táj.
Megszerzett tudásunk poggyászként cipeljük,
nagy szükségünk lesz rá, mert haladni muszáj.

Mi búcsúzunk -, osztályunk ...

Ha zúg az orkán, csendbe várj,
villámok közt se reszkess:
csak aki emberül megáll,
hasonlít istenekhez.