Gyakran sírt.
Mert senki se akart
játszani vele.
Mert mindenki
félt tőle.

Mert az volt a sorsa,
hogy másoknak néha
fájdalmat okozzon.
De leginkább azért,
mert őt meg soha senki
simogatta meg.
Gyakran sírt,
a cápa.

De a vízben
senki sem látta
a könnyeit.

A Tavasz a gyermekeit
szerelmesen öleli,
szárnyát bontja a kikelet,
Édes napfény a levegőt melegíti

s álmait űzi az idegen télnek
ami elmúlt,
helyette virág nyílik
s illatozik

hogy szívem szorul
s mégis boldog az Új Élet,
mert éled,
s mert új.

Virág nyílik a kertekben
a szívekben öröm,
a napnak ...

Rügyeket fakasztó,
szívekben bimbódzó,
színekben pompázó
virágzó Tavasz!

Léleknek illatos,
gyermeknek játékos,
madaraktól hangos
bolondos Tavasz...

szerelmet ébresztő
szívekbe kérődző
életet teremtő
szerelmes Tavasz!

Mélyen magamba
szívom az illatod:
köszöntelek!

Jártam ott, hol minden csodás
és jártam a pokol legmélyén.
Hiába minden vágyakozás,
mert úgy érzem, hogy a legvégén
oda jutok ahol a part szakad,
hol a féktelen idő egyre szalad.

Éreztem, néha fontos vagyok.
Szerettem ahogy viszontszerettek.
Nem várnak most a tárt karok,de
ha eltűnök és ti majd kerestek,
ott vagyok ahol a part ...

Úgy sírtam mint senki más,
amint megláttam a napvilágot.
A mai napig nem tudod, hogy
engem akkor mi bántott.

Bármikor hozzád fordultam,
sosem voltál érzékeny.
Közeledésed oly hideg volt,
elfagyott minden érzékem.

Örömömben, s bánatomban
másokat kell kergetnem.
Elszámoló kérdéseket
kell magamnak ...

Nyújtom Feléd két kezem,
s rémülten tekintek Rád.
Nem érlek el,s nem hallom,
mily szót szól a szád.

Süket lettem tán?
Vagy a világ zaja ily hangos?
Zavart vagyok, s nem tudom,
hányadán állok magammal most.