Én gyakran gondolok még a múltban egy diákra, -
s arra mi nincs már végképp, látszata sem: a Nyárra.
Volt egykor, velünk? Talán. Hitében éltünk, éltem:
nyílik majd út, dal egyszer valóra vált mesében.

Tavakra gondolok most, nyugtalan gyöngy-örömre
nagy víz-pajzsokon, amint tündérek ömlő könnye
mosollyá csillogott át, s madarak fehér ...

Ez a cím akár válasz is lehetne
egyik műved címére, ám túl messze
juthatna versem képzelet-batáron, -
így ne vedd ezt még válasznak, Barátom!
(E világnak szól ez, és, bizony, okkal,
mivel az elsietett válaszokkal
tele van, persze, az is igaz: késő
gondolat sokszor nem sok jót ígérő.)
Épp most jelent meg a Szavak, fogalmak..
poémám, persze, ...

Sokféle hang járkál tavasz-határon,
ha bizakodnak az erdei fák:
néha hallod hangját a Hangtalannak,
s belső hangot kinyit külső világ.

Az életünkbe hangok visszatérnek:
az ijesztőek is, s a kedvesek.
Fehér láng-hang villan kékre, merészre,
s kerekülnek nappal-bagolyszemek.

Belső hangoktól csordul túl a lélek,
ha virágcsokrot nyújt át ...

Kövek között hangya szalad, az ösztön
viszi a kis kitingépet tovább.
Késztetése van, gondolata nincsen, -
de futáshoz legalább hat a láb.

A hangya - hangya, - de az ember - ember?
A gondolat szabadnak megmarad?
Sav elmarja, felejtő lúg feloldja
mi léten túlhoz méltó pillanat.

Látom, tudom. Szellem szélmalomkarja
forog felettem, nyárvég ...

Az erdőben néha minden magányos,
bár együtt van, - olyan, akárcsak éppen
az ember, ha érzi: kallódó semmi
a társadalom feslő szövetében.

Szívós zuzmók, holt elődökből élők..
Itt-ott fekete évezredek átka.
Szajkó zajong, színes, tollas bohócság,
öntelt hang saját érdekét kiáltja.

Levelek, fent, a fénycsónakban ülnek,
s rá sem ...

Könnycsepp játszott el csillogó zenével,
s lenti sóhaj kilengő fenti kékkel.

Erdő vitte fatörzsek félénk árnyát,
s a varázslót, aki szívekbe lát át.

Madárhang-szikrák szálltak és lehulltak,
s egy köntösön színt gyújtottak ki: múltat.

Vitt az erdő könnycseppes-bűvös álmot,
hajnalpirost, mit a varázsló ...