Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Lelkes Miklós verse

Az erdőben néha
Az erdőben néha minden magányos,
bár együtt van, - olyan, akárcsak éppen
az ember, ha érzi: kallódó semmi
a társadalom feslő szövetében.

Szívós zuzmók, holt elődökből élők..
Itt-ott fekete évezredek átka.
Szajkó zajong, színes, tollas bohócság,
öntelt hang saját érdekét kiáltja.

Levelek, fent, a fénycsónakban ülnek,
s rá sem néznek testvéreikre lentebb, -
a fenti rész (emlékezz!) minden lentit,
ha kélt a baj, könnyedén elfelejtett.

A nyakad köré hurkot vet az ösvény,
lejtő indul, avar csúszik utánad.
Szégyen szürkeség, halott sziklagyermek,
s feljajdulnak földön heverő ágak.

Mikor az erdő bennünk: megriasztott
országgá válik, ijedtek a léptek.
Csáblepke csillan, magát mutogatja.
Pikkelyes szárny, ellibbenő ígéret.

Keserű őszben hulladékos eszmék.
Az értelemből hiányzik egy század
(vagy nem is egy?). Tölgy alól barna gomba
kiszáradt teste mutatja: - Vigyázat!

Mutatja, s mit ér? Kiszikkadt az erdő,
visszeres varázs mégis egyre ámít.
Csenevész bokrok égtükrön remélnek
fehér lovon jött, kormányzó királyfit.



Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére