Találtam egyszer egy rozsdás kulcsot,
nem csillogott, nem kért figyelmet.
Csak némán pihent tenyeremben,
mint aki régóta engem keresett.

Azt hittem, egy régi ajtót nyit majd,
egy elfeledett ház kopott zárát.
Ám amikor szívemhez érintettem,
megnyílt bennem egy régi világ.

Halkan szólt gyermekkorom madárdala,
édesanyám mosolya ringott a fényben,
s azok is visszatértek egy pillanatra,
akik már csak az ég ölelésében élnek.

Ó, vándor ember! Mit keres kezed,
midőn a létnek kapuit kutatja?
Aranykulcs cseng-e tenyeredben,
vagy a reménynek egyszerű vasdarabja?

Ez nem kőből rakott várak zárja,
nem földi kincsnek rejtöző lakása.
Ez bizony a szívek kapuját nyitja,
hol Isten fénye őrzi a parázst ma.

Ki e kulcsot hittel forgatja meg,
annak az éj sem lesz örök szürkület.
A múlt sebeiből nyílik szép virág,
s jövője lesz egy békés új világ.

Nyisd hát ki vele önnön lelkedet,
s őrizd e kulcsot, míg utad vezet.
Mert boldog az, ki önmagára lel,
s lelkében örök tavasz énekel.