Hazudtam, mert azt hittem könnyebb,
De rá kellett jönnöm, nem barátság, több ez.
Azt hittem, jobb, ha azt mondom nem szeretlek,
De Téged ily könnyen nem feledhetlek.
Ha velem vagy jó, mert érzem, számítok valamit,
Tűnődöm: \'Ennyire hogy szerethetek valakit?\'
Annyira, hogy szinte fájjon szeretnem,
S hogy minden pillanatom Nélküled kelljen ...

Kihagy a lélegzet,
halott szemek.
Ott mögöttem az úton

Reszkető lábam nyomát,
mint az elhulló vért
a porban hagyom.

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

Rejts ölednek éjjelébe
Szent nyugalmu sírhalom!
E kinéletnek vesződve
Láncait mért hordozom?
Kebled csendes éjjelébe
Nem tekint a fájdalom,
S a keservek halvány képe;
Ott öröklő bék' vagyon.
Rejts hát kebled éjjelébe,
Szent nyugalmu sírhalom!

Szép szavak játéka,
Vágyálmok szándéka.
Eltévedt kósza gondolat,
Kusza lett minden pillanat.

Bogoznám a csomót,
Ha nem lenne az drót.
Kis kezembe belehasadt,
Pipacs piros vérem kibuggyant.

De a seb nem fáj már,
Lassan gyógyul csupán.
Nagyon várom azt az időt,
A „Tabula rasa” ad erőt.

Szendereg szép ...

Ha a dolgaid rosszul sülnek el,
Akkor is nevess, ha sírnod kell.
Ha a barátod cserben hagyott,
Ha a szeretetből csak egy kevéd jutott.
Soha ne legyél szomorú mindig csak nevess,
S akik melletted állnak azokat szeresd!