A világ átrendezi a szobát, hol
a székek helyet cserélnek,
a színes falak hátrébb lépnek,
és mire kimondanánk, otthon
már idegen a kilincs hűvöse.

Az utcán a fény siet kapkodva,
mintha szégyellené a délutánt,
ahol a hírek egymásra omlanak,
mint rosszul rakott dobozok
egy raktár sötétjében árván.

Mi meg állunk, kezünkben a régi rend
szálkás darabjaival markolnánk
egykor volt emlékeink szövetét,
amitől mégis élni lehet, bölcsesség,
nem tudás, nem válasz, inkább a csend.

Amiben fájón-szűkösen elfér
a veszteség pontos neve.
Ne, már ne rohanjunk utána
annak, ami úgyis eltűnik, elég.
Hogy értsük, tudjuk végre.
A változás, ami jön, nem más
csak a végleges hiánya.

És akkor a szétszórt tárgyak között
a világból kihulló időben, minden fölött
valami mégis megmarad, s ítélni
már nem kell, csak megérteni.

Nem elárulni azt az egyetlen fényt,
ami nem változik, a tiszta figyelmet,
az egymásra ébredő Isteni kegyelmet.