Még világított a parázs fénye,
még ott volt a szájban a szalonna íze,
de már várták a mesét.
Amit talán nem az élet írt, de jó volt hallani.
Jó volt elalvás előtt valami széppel betakarózni.
Valami olyannal, ami talán csak álom,
de szépsége túlragyog a valóságon.
Ilyen szépségeket talált ki a dadogós János.

Azt mondják, az Isten mesét ad annak a szájába,
akitől valami fontosat elvett.
Akarja, hogy az emberek, a szívükkel figyeljenek.
János, érezte a szeretetüket,
és meséjével, elkezdte lekötni a figyelmüket.

Volt egyszer… egy különös ember.
A falu szélén élt, és nem beszélt más emberekkel.
Különc, ezt mondogatták rája,
senki nem ment be a portájára.
Nem szeretik az ilyen embert,
érzik valami más rajta,
talán nem is igazi emberi fajta.
Találgatnak, mesét találnak ki róla,
anélkül hogy tudnák milyen ember volna.
Nem is hívták másként, Bolond Berci lett a neve,
akire egyre csak legyintett az emberek keze.
Bolond Berci egyszer valamit a templom elé cipelt,
több napjába telt, mire mindent a helyére tett.
Ekkor megszólalt valami…
nem volt az más, mint egy szerkezet,
és a legnagyobb fadarab, a többivel együtt mozogni kezdett.
- Mit zajongsz itt? Felvered a templom csendjét!
- Dehogy verem, ez az Istené itt.
Nem más ez, mint egy óra,
Hogy tudd az időt, nem kell várni a hajnal kakasszóra.
Nézték és csodálták,
de egyszer megszólalt valaki.
Ilyen zajjal az Istent nem lehet fogadni!
Ez itt nem más lehet, mint az ördög műve!
A pokol ilyen hangos, mint ha az ördög dörömbölne!
És az emberek, elbizonytalanodtak.
A szerkezetből milyen mi volt,
sokkal nagyobb zajt hallottak.
Ütötték, verték, rugdosták,
míg az óra szétesett, és többé sosem járt.
Tűzre is vetették gyorsan az ördög óráját.
Bolond Berci is hazament csendben,
nem alkotott többet.
Legyen buta az ember, akinek a tudás nem kell.