Fekete fürtjeit átölelik az ősz hajszálak,
mint amikor a gondolatot ölelik a vágyak,
és elringat mindent a képzelet.
Remény öleli így, a gyógyulni vágyó beteget.

El kell mondanom, hogy tudd!
Hogy nem csak olyan mint amikor a világ összevissza fut,
hanem olyan, mint amikor megérkezik.
Mint amikor a lehetetlen is létezik,
mert megalkotja önmagát.
Hintázik a gondolat az érzelem ölén,
és átöleli a világ álma… mely félig ...

Úgy érj hozzám...
mint tavaszi szellő a nemrég életre kélt fűnek szálaihoz
melyek között a százszorszép fehér kis szirmot bont,
és a kutyatej vidáman nyújtja szárát a felkelő nap felé.
Úgy érj hozzám...
hogy azt lássa a világ, én vagyok ki hozzád érek...
s ha a felkelő napban fénylünk... beleborzong a világ.
Kinyílik tőle az élet, és ...

Koldusa vagyok a gondolatnak ami hozzád száll,
és rólad
lopakodva visszahat a lelkem legeldugottabb odvába.
Oda... ahova a nap is bejárna minden szép pillanatban,
hogy erőt merítsen magának belőle.
Azután tovább menne, és még visszanézne lemenőben hogy el ne felejtse a boldogság útját.
Ilyen az bennem, ami hozzád száll,
és belőled szépséget ...

A szépség idővel mindig elmúlik...
pókhálójával beszövi a sors fura pókja.
Nem áll le, egyre csak sző... ez a dolga.
Valamit ide-oda hálójába mindig belerejt,
az egyik tőle boldog, a másik sírva felejt.
Fürge lábával fut... majd gyorsan szövöget.
Lábad elé teríti a sorsod, s ha rálépsz, nem ereszt.

Királyom vagy, könnyű képzeletem szárnyán,
Futó pillanat, örök álom láttán.
S míg teremtettelek, belehaltam,
s míg teremtettél, léteddé fogantam.