A konyhaasztalnál gyertya fényében ülök,
hol a kávé gőze írja a holnapot.
Kint a világ zaja, bent a csend és a tegnapra festek gondolatot.
Nem a nagy szavak, nem a dörgő ég, csak a ráncok a szemed körül,
ahogy a nevetés egy-egy évét a bőrödbe véset, szelídül.

A telefon néma, a hírfolyam alszik,
de a szívben egy régi dal lüktet tovább.
A falon függő óra csak azt a percet méri,
amit egymásra szántunk az időn át.

A hibák súlya, a kimondatlan szavak,
mint régi könyvek, a polcon sorakoznak.
De minden alkony után új reggel fakad,
és a bocsánatok csendesen mosolyognak.

A holnap nem ígéret, csak lehetőség,
egy üres lap, amire festhetünk tovább.
Az élet értelme nem a végcél, a hegy,
hanem a kétely, a küzdés, a rögös út át.

S amíg a szív dobban, s a lélek keres tovább,
s mosolyunk arcunka alkotja át.
Szebbek leszünk belül, mert az ember csak kívülre festi aggodalmát.

Addig a remény, a legszebb győzelem,
hogy itt voltunk, éltünk, szerettünk, nevettünk, ez oly remek.
Mert ez az a kincs, mit tőlünk senki el nem vehet.