A konyhaasztal fényében ülök,
Hol a kávé gőze írja a holnapot.
Kint a világ zaja, bent a csend
És a tegnapra festett gondolat.
Nem a nagy szavak, nem a dörgő ég,
Csak a ráncok a szemed körül,
Ahogy a nevetés egy-egy évét
A bőrödbe véste, szelídül.
A telefon néma, a hírfolyam alszik,
De a szívben egy régi dal lüktet tovább.
A falon függő óra csak azt a percet méri,
Amit egymásra szántunk az időn át.
A hibák súlya, a kimondatlan szavak,
Mint régi könyvek, a polcon sorakoznak.
De minden alkony után új reggel fakad,
És a bocsánatok csendesen mosolyognak.
A holnap nem ígéret, csak lehetőség,
Egy üres lap, amire festhetünk tovább.
Az élet értelme nem a végcél, a hegy,
Hanem a kétely, a küzdés, a rögös út.
S amíg a szív dobban, s a lélek keres,
Addig van remény, a legszebb győzelem.
Hogy itt voltunk, éltünk, szerettünk, nevettünk,
Ez az a kincs, mit senki el nem vehet.