Sem a bölcs, sem a balga,
nem látnak
ködös homályon át,
egyik is másik is csodálkozik,
mért takarja el a Napot
egy hatalmas, rikoltó vad madár,
keresve keresik csönd-éjében,
hova tűnt lépteiknek fénye,
feleszmélnek,
nekik most menni kell,
az éjszakába jaj-sikoly száll,
bölcsességet, balgaságot
nem vihetik magukkal ...

Egybeforr az ég a földdel,
villámok cikáztak körülöttem,
egynek sikerült eltalálni,
testem fáklyaként égett,
bevilágítottam hegyet, völgyet,
az Apokalipszis lovasainak
utat mutattam,
ameddig én akartam,
lovaiknak sebes lábát
kettétörtem,
addigra kialudt tüzem,
szebb lettem, mint valaha,
erőm nem hagyott el ...

Ágyam fölött
búcsúzva
keringett
békém
hitem,
nem éreztem
szeretetet
csak egy
maréknyi
gyűlöletet.
Reményvesztetten
vártam a
holnapot,
de
estére ott gomolygott
a kegyetlen
fájdalom.

Simogatja, öleli lelkem a hangod,
veled dalolnak a csillagok,
nem tudom a szavak értelmét,
de a dal, a dal ha mindegyiktekhez ér,
felemel, szárnyalunk csendesen,
halkan a tenger hullámai felett,
nem zavarja meg a szólamot semmi sem,
erősödik a kvartett dala,
gyorsabban repülünk az angyalokkal...
Simogatóan édes, lágy hangod
ismét itt van ...

A ravatal mellett,
drága jó anyánk,
nem sirathattalak,
pedig összefonta életünk
a másság.

Ha most visszagondolok,
testvéremmel kerestük
az igazságot,
kacagtunk közösen a semmin,
mert ifjúságunk vitte a lelkünk.
Ő diák, én tanár, de
odahaza a testvérpár...

Te nem őrizhetted távolból álmom
anyánk betegágya ...

Egyik kezemben a piros, fehér, zöld,
a másikban piros, kék, fehér lebeg.
Egyiknek százötven évig ült nyakán
a török,
másik ötszáz évig a járom alatt nyögött.
Piros vér csöpög mindkettőről
harci zajjal, sok-sok bajjal fújja
a szél,
mégis ott a remény.
Az egyik
a kék eget tartja
fejünk felett,
a másik
a zöld ...