Ha festeni tudnék, kataklizmát festenék,
Vagy a végítélet négy mitikus lovasát.
Kik a háborút, halált, viszályt és pestist
Hozzák a földre, a pusztulás viharát.

Ám tollam lévén csak beteg aggastyánnak
Írnám le a roggyant világot.
Beesett szemekkel, betegágyban fekve,
Kinek sírjára már kötik a virágot.

Vastag a félhomály, sűrű a levegő,
A redőny résein vézna fénysugár.
Szobája falán a feszületen rózsafűzér,
Vendégként a kaszás oly gyakran visszajár.

Kámzsával a fején hajol fölé,
Légzését figyeli, megérett-e már?
Majd lendíti palástját, viszlátot köszön
És suhanva elillan, hol nincsen határ.

Ziháló mellkason reszkető kezek,
Remegő ajkak miatyánkot mormolnak.
Horpadt halánték, fátyolos tekintet,
Szeme sarkában könnycseppet morzsolgat.

Rám néz bágyadtan, emeli karját,
Mintha tőlem várná a gyógyulás reményét.
Megesett a szívem a roskatag öregen,
Szomorún kémlelem két szeme mélységét.

Nedves gyolccsal törlöm fakó homlokát,
Itatom vízzel, tarkóját emelve.
Kortyol a vénség, hála a szemében,
Mesélné búját, irdatlan a keserve.

Int, hogy hajoljak közelebb hozzá,
Gyilkosát rebegve suttogja fülembe.
Ki dühvel, haraggal mérgezte napjait,
Kivel a sors könyörtelen büntette.

Maga az ember az, a tékozló féktelen,
Kinek génjeibe a pusztítás kódolva.
Ártalmas tetteivel fekélyt terjesztve,
Irtá ki önmagát, a halált csókolva.

Kímélet nélkül, legyen testvér, barát,
a világot koncolta szörnyű kardjára.
Borzasztó étvágyát csillapítva vele,
nemzeteket terelt a kínok padjára.

Dühöngő háborúk, dögvész és járvány,
A földbe tiporva az erőtlen, a gyenge.
Szegezve a homlokának füstölgő fegyver,
Torkához szorítva a borotvapenge.

Midőn ezt elmondta lecsukta szemét,
Lelkét felkapta az elmúlás angyala.
Míg álltam némán, kiégett aggyal,
Fejemben megvirradt a katarzis hajnala.