A hazug élet, az álnok világ
szívet, s érzést, mindent szétrág.
Minek hazudni a szeretetet,
ha őszintén szeretni nem lehet.
A színpadias csók nem igazi,
a hű, igaz szív azt nem bírja ki!

Mosakszik az ordas cica egy bokor tövében.
Napozna egy szürke kutyus az udvarnak szélében,
de a Nap már nincs ereje teljében.
Mivel tiszta már a cicabunda egészen
a macska tovább andalog az őszi gyenge fényben.
A fáradt Nap bágyadt fénnyel hűvös időben
változik még sötétebbé az őszi fényben.

Mostanság talán többet vizsgálom

keskeny orcámon a kis szarkalábakat,

megváltozott külsőm aggódásom

első szörnyű jele, itt kacarászásnak



valóban nincs helye: egyszer én is

megöregszem. Tudatosult bennem, akkor

kezdtem el igazán öregedni,

mikor e tény először eszembe jutott ...

Szelíd habokkal köszön el Tőlem a tó.
Szolid fénycsókja bájos, andalító.
Búcsúzom, de egy általában nem örökre.
Szeretettel gondolok e szép vidékre.

Csöpp világok, párolgó tavaszkertek
esők után, ha nap sétál, melenget
földet, s hirtelen újra ott a kék ég
sugárlétráin ereszkedő szépség!
Elénk ugrik tréfásan-hiún sárga.
Dalpirost dúdol tulipán virága.
Hangya elfut, mint menekülő ember
(ami űzi, - rokon a félelemmel?),
s bár hazája csak érzések hazája,
jobb volna-e, ha tudásra ...

Mesét írnék, fülelek: a szívemben
milyen mese sír? Felzokog a Nincsen.
Kifosztott tájon kár kiált át káron,
de telt zsebűből nem kél szánom-bánom.
Keresztpogányság, megtévedt magyarság!
Igaz mesében mindig lélek, nagyság.
Igaz mese, ha kell, dicsér és vádol, -
nem hallgat fényről, - és nem hallgat árnyról,
önhaszon-lovagrendet mélyen ...