Ősz földje ez. Hajlongnak mind az ágak.
Egyedüllétén magányos virág
csodálkozik, halványul már a szirma,
s könnycseppes fény szűrődik rajta át.
Hallom, sokat dolgoztál, Ezermester!
S írtál is, gondolatban, könyveket,
- de csak magadnak. Bennem is a kérdés:
az író ír, de azzal mit tehet?
Fiatalon, miként egykor ...

Ébredező őszi reggeli parton
nincsen madárdal, mi szépen szóljon.
A táj néma. A Balaton csendben,
álmosan terül el a medrében.

A Nap lassan Fonyód felől felkel
dacolva a hajnali hűvössel,
majd finom melegét a tájnak adja
a hajnalt távozásra így rábírva.

Távolból a Badacsonynak hegye látszik.
A Nagybereken a napfény játszik.
Kisvonatunk döcög e szép tájon.
Szívem örül ennek a sok szépségnek.

A közelben fácánok vannak.
Távolabb magaslesek állnak.
Az égen felhők látsz anak,
mögéjük bújik el a Nap.

A felhőkből néha kikikandikálva
küldi meleg sugarait a tájra,
erre a gyönyörű ...

Az embernek lelke telik szépséggel,
ennek a sok szépségnek ígézetével.
Ez a hangulat valósággal elvarázsol,
elvonatkoztat a mának világából.

Szinte érzem a múlt bölcsességének a jelenlétét,
a helikoni eszme ma is élő értékét.
Miközben ezeket sorokat írogatom
az ősz jele, egy sárgult levél füzetemen landol.

A bősz szél a parti fákat hajlítgatja.
Erejét így folyamatosan próbálgatja.
Ám a Balaton ezt nem szívesen tűri.
Ezért a partot hullámaival gyötri.

Miért a parttal teszi? Miért nem a széllel?
Ezt én nem tudom. A Balatontól kérdezzétek.
Amire a választ esetleg Nektek megadja,
addigra e viharnak talán nem lesz semmi nyoma.

Hűvös éji álmából ébred az őszi tó,
majd páratakaróját lassan széttolja.
Itt-ott ring felszínén egy-egy vitorláshajó.
A hajnal csendjét csak egy-egy madárdal oldja.

A Nap Fonyód felől óvakodva felkel.
A parti nádas tömbjén fénye végig siklik
és a nyugodt Balaton tükrén terül széjjel.
A reggel ilyen szelídséggel érkezik el.