Fénylőn kel fel a nap, pont úgy, mint kelt ezer éve:
\'Fénylik két szememért.\' - szólsz, s belenézve pislogsz.

Délben meglátod magad a tó tiszta tükrében:
Isten-képet látsz, szőrtelen állatot én.

Éjszaka lőn, a sötét égen csillag van ezernyi:
\'Mind csakis értem van.\' - szólsz majom, ó te hiú!

Kőbe zárt világ
Töprengő hajnali órán,
Kőből szőtt világot képzelek,
Hol kő-liánok keringőznek,
S átfogják kőbe zárt testemet.

Mohos dallamot szór most a fény,
S az eltévedt, kóborló csillagok,
Ám kőbe zárt érintések foglya,
Egyedül már csak én vagyok.

Kőbe zárt arcom sosem nevet,
Kőből írt, bús ...

Rongyosan...
Hasadozó hajnalokat,
Sóhajokkal fércelek,
Megtépázott éjjelekből
Feslenek a reggelek.
Lelkem gyolcsát imáim is
Mindhiába foltozzák,
Hisz
Elkárhozott érzékeim
Darabokra szaggatják...

Talán alszom már, de a szívem csak vár
Várja a szívedet!
Hogy hozzám szálljon!
Csillagszekéren, vagy hatalmas szárnyon...

Hallom suttogó szavaid,
SZERETLEK ÉDES!
Érzem erős karjaid,
Átölelnek, simogatnak csendben,
Én elveszek köztük végleg.

Boldogságom végtelen,
Itt most nincs értelem,
Álmodok simulok, ölelek ...

(1986. szeptember 15. hétfő. Az írás megjelent
az OMIKK – HÍRADÓ 12. Évfolyamának 9-es számában,
1986.szeptember 24-én. szerdán.)

Nem tudom, mi van velem, de újra érzem, élek!
Szemeimben látom földi másod, képed!

Nem merem elhinni, hogy ugyanaz a lényeg,
Nyelvem nem kettős, s mondataim érted.

Biztos sejtetted, hogy rám angyalok ...

Messze setétedik a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet.
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsömnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek ...