Ócska rímek, mondatok egy senkitől!
Ennyi nincs mit tenni csak menni kell.
Mondhatnám úgyis, hogy menni köll.
Az vagyok, aki régen a mélyből feltört,
Egy gyerek aki felnőtt s nem elég neki a,
Játszótér unalmas, csendes homálya!

Fájdalom és félelem ült ki az arcára,
A magány lett az ő egyedüli barátja.
Lehet volt egy cimborám ki kanál ...

Minden éjjel kimegyek, nézem a csillagokat,
Mindig érzem ugyanazokat a lágy illatokat.
Felidézem magamban a legszebb pillanatokat,
Milyen is volt anyám karjában nevetni!
S gyermekként az almafánkra felmászni.

Ó ilyen a gyermekkor gyönyörű lábnyoma,
Mi megmaradt szívem örökzöld pázsitján!
Minden eszembe jut ...

Tatjána iránt érzett szerelme Anyegin szívére tört,
búskomoran forgatja kezében a hideg pengéjű tőrt.
Tán még lehet, utoljára, tán még meggyőzhetem,
hogy jöjjön, pártoljon hozzám mert szívből szeretem.
Elhatározza hát, felkeresi utoljára édes Tatjánáját,
s elmondja, hogy ara legyen, karolja az ő oldalát.
Szívében félelem, kétségbeesés ...

Én nem így akartam!
Én ordítani akartam,
amikor kiléptél az ajtón!
Ránk csorgott a jelen,
a búcsú pillanata.
Én meg nem tudok búcsúzni...
és megláttam szemedben a fájdalmat!
Megijedtem s hagytam, hogy menj!
A Csönd maradt csak odabent velem
(ahol nemrég még a szerelem beszélt)
szorító végtelenbe ...

A csöndemben most nincs más, csak Én
és amit beleviszek. És most legmerészebb
női lényemből húzlak elő, mert félek, hogy
elveszítelek vagy elveszítesz vagy elveszünk...

Mert néha, amikor nem látlak, elszomorodom
és átölel a fájdalom. Az évek most tompán
zsibbadnak bennem és csak céltalanul sétálok
nélküled. Félúton megállok, ...

E várostól oly sok szépet kaptam.
A búcsú nehézpillanatában
csakis azt az egyet mondhatom:
Debrecenbe én visszavágyom!