Egy vízililiom kosár az én ajándékom,
szerényen hívlak a szerelem ünnepen
számba venni Aprodité isteni kincseit.
Hamis délibábot régen elfeledtem,
szökken tengerárként lelkedbe szerelmem,
szív-szirmaim felsorolom, s Neked adom.
A fehér rózsám nyugalom és derű,
a szegfűm örökké csak Veled,
orchideám ...

Kis utazás, virághidak felett
darázskörök kékhez lendítenek
rezgő hártyák alól halk fénymesét,
s lég együtt sodor sárgát,feketét.

Kis utazások, vagytok, de mi maradt?
Csend szunyókál felhevült kő alatt.
Egy hangya. Kettő. Ösztön. Ott a kód
benne, mit rejtély: Anyag alkotott.

Ki sem téphetem: bennem is a kód,
mit az Anyag ...

Arcomon táncot rop a hold sugára…
Álmok táncolnak rajt’ alkony utánra.
Nézem, bármerre csak halvány fények derengnek,
Nézem, ilyenkor tobzódnak a bántott lelkek.

Lelkem a sötéttel, jaj, elvegyül,
Elegyedik, de tán’ hitetlenül,
Mert mégsem ez lenne az én világom.
Napfény, derű, ez az mi… én kívánom.

Várom a hajnalt, tudom, csak jó ...

Vágy lehet, persze, kedves, békés kunyhó,
hol zöld örül, s hozzá hajol a kék,
s az többet ér, mint elefántcsont tornyom,
amely felett madárszárny-messzeség.

Ez a torony már csupán mesét őriz,
időt, mely volt, és eltűnt hirtelen?
Lent, körszínpadon, erkölcsi halottak,
s játsszák mi becsületnek idegen.

A toronyból múltba, s távolba ...

A kútkávától elrángatták akkor
a kisgyereket, mert féltették, - az ég
felhős kékje villant kíváncsiságra,
s lent indultak forgó bogármesék.

Elrángattak, de már zuhanni kezdtem, -
s minden mi volt, van, együtt zuhan velem.
A kútfalon kedves kis tavat látok,
s nád hajol át elúszó fényeken.

A templom is jön: ájtatos öröklét
boltja, ...

És Trianonban a ”barátok”…

Ősi nemzet vagyunk… széttörtek Trianonban…
Ősi veszedelem fenyeget… itt, a honban…
Régen beteg a hazánk, lassan azzá tették,
Protestálok! Ne tűrjük, hogy ronccsá is tegyék!

Istenünk, ne hagyd, hogy hazánkat gonosz sorba
Tegyék, népet pedig kényszerítsék ...