Fenyők.

Magasan a hegy tetején,fenyő erdő látszik
Ágai közt téli szellő halkan dudorászik.
Sudár fenyők lábainál csemetéjük játszik,
Kikukucskál itt is, ott is,önfeledtnek
látszik.

Egyszer zaj kél odalentről, mind közelebb
hallik,
A sok fenyő ...

Nem voltak felhők, sem fényes Nap,
nem láttam bárányt, vagy madarat,
Álmodtam kavargó színes szeleket,
Temetőben síró magányos gyermeket,
Gyönge gyertya lángot hóban lengedezni,
Barátöleléstől szívemet dobogni.
Láttam a halált, arcom simogatta,
Keserű könnyekkel, tengert duzzasztotta.

Álmodtam találkozást, régen várt ...

Mikor megszülettél, hazánkat vihar verte,
S ahogy fejlődtél, nőtt jövőd reménye.

Érdekelt minden szép, ami kincset sejtet,
Minden törődést virággal hintetted.

Újra feltűnik a házunk előtti hinta,
Mely szárnyaló vágyadat felhőkhöz húzta.

Dallal üdvözölted a mennyei sereget,
Szép hangod zenéje szívembe rekedt ...

Az érzések a régiek,
Csak az idő és a hely más.
Mégis hiszem, hogy ez igaz.
Valós érzésekre vágyom,
S nem látszat szerelemre!
Hiszem, hogy végre az áll előttem,
Ki vágyaim megérti.
A cél miért küzdünk,
Más okok miatt, mégis hasonló.
Benne megvan, mi belőlem hiányzik.
S mégis hasonló ...

Az új kenyér ideje ma eljő,
nevet a nap, nincs az égen felhő.
Haja roppan, foszlós belű fajta
piros-fehér-zöld szalag van rajta...

Megszentelten fekszik az asztalon
a mi múltunk, s jövőnk benne vagyon.
Fáradságunk, eső, s a nap heve...
ebből van az életünk kenyere!

Az ég, a föld, s az ember dolgozik,
a nap, a szél, felhőket ...

Hagytalak volna magamnak, a ki nem mondott gondolatnak,

titkok rejtekén tündökölő egyetlen kis csillagnak.

Akkor most tudhatnám, s rajtam kívül senki más, hogy

milyen jó érzés is ábrándozva várni Rád.


Tudhatnám, hogy lelkemben csillogsz, mint gyémánt,

hangod selyme, akár egy lágy halk melódia,

s mikor meghallom ...