Küzdenék vadul ám hiába gúzsba kötötték kezem,
fekete fátyollal takarták el fáradt szemem,
letépném láncaim mely visszatart hasztalan,
siralmam mégis megmarad magamnak vigasztalan.

Hosszú idő kellett hozzá mire megértettem,
látom mozdulatlanságra nem én ítéltettem,
sőt én vagyok az egyetlen ki küzdöttem ...

Az idő nyugszik a vállamon,
testemet lassan teljesen átadom,
hideg kúszik fel a hátamon,
fokozatosan enyhül, szűnik a fájdalom.

Elmémre sötét csend borul,
kósza felhő lassan elvonul.
Egy fáradt gondolat megpihen,
majd elillan gyorsan sebtiben.

Egy érzés rám tör megszorul,
egy újabb felhő ...

Volt idő amikor még más kapcsolatra vágytam,
úgymond normálisra, hétköznapi monoton rendre,
családra, békességre, nyugalomra és csendre.
Magamban vagy másban meg soha nem találtam.

Volt amikor még nem játszottunk egymással,
mikor egymás érzelmei még fontosak voltak.
Barátaink tetteinkért meg soha nem ...

Illatod olyan akár a friss harmatos moha,
zúzmarás avar mit nem szennyezett soha,
nem pusztított ember, kezei nem érintették,
önző lényétől védelmezve eddig óva intették.

Akár őszi rózsa, kies elhagyott hegyoldalon,
csendben mély távolból zengő halk oltalom,
távolságra int a civilizációnk pusztító zajától,
az ismeretlenre áhítozó ...

Az idő fordul, a dolgok múlnak,
álmainkat lassan átadja a múltnak,
fagyott rózsaszirmok, ahogyan a földre hullnak,
emlékeim fájdalmasan lelkemre úgy borulnak.

Érzéseim csak várnak, szívembe szorulnak,
nem mondom ki soha, de el nem múlnak,
lelkembe fájdalmat és magányt hoznak,
néha már úgy érzem nem jön ...

Egy érzés megpihen a vállamon,
súlyos terheket helyez el a hátamon,
egy magányos gondolat rám tör hirtelen,
nem maradt már mellettem senki sem.

Az idő szürke megkopott fátylát rám teríti,
a magány szívemet hatalmába keríti,
egy fáradt kiégett gondolat megpihen,
nem vár már rám senki ...