Beleszívok a tavasz illatába,
Kitágul tüdőm a testem a Nap világítja.
Gondolnom nem kell hisz agyam tudja,
Testem cselekszik, mit kell már zsigerből.

Érzem azt a bizsergést mi egyszer megölt,
Emel az érzés, hazudnom nem kell magamnak,
Már tudom, hogy hol lesz vége utamnak,
Még rá sem léptem puha fövenyére,
Lábam kitaposta s lerogyok ...

Lágyan leng gondolatom s a Nap csak csüng a horizonton.
Vérzik az ég alja s cseng a hegyek közt véres ajka.
Nem látni már a felhőt s a Hold is kibújni látszik.
El világ! Félre az utamból, itt az én időm következik.

A lágy szellő sikítva fú bele a nyárfaligetbe.
S önti langyos csókjait az emberekre!
Messze ...

Márt csak a háta látszik a távoli homályban,
Némán süpped ő el a hatalmas tájban.
S ki ez az ember ki így él? S nem tudsz róla semmit!
Őaz ki kirekesztve élt mert megölte saját vérét.

Ahogy a holdat a nap öli meg minden reggel,
S mindent az izzó vérvörös égbolton rejt el.
Káin is megölte Ábelt puszta ...

A világ összes nője kellene nekem,
Hogy tőlük legyen majd szép gyermekem;
S én százszor felnéznék rájuk,
Nagy lenne tőlem a vágyuk

Majd egyszer csak eljő a végtelen románc,
Amitől olyan lesz szerelmünk, mint egy lánc;
És én ebben a szerelemben, a nyomodban lennék,
És ha te a sütit szeretnéd, én csak ugyanazt ennék

Mindig ...

Szunnyadni tér a Hold, serényen kél a Nap,
Rigófütty kacag, dallal tűnt el a hajnal.
Áhítatos csendben, ébred a kikelet,
Zöldbe öltözik a nesztelen természet.

Rügyek fakadjanak, virágok nyíljanak,
Öröm az arcodon, mosoly az ajkadon.
Felhőtlen legyen boldog, szép, vidám napod!
Karollak, forró ...

Teliholdkor megváltozom,
Ahogy az állatok többsége,
Ilyenkor nehéz elaludnom.

Minket is az ősösztön hajt,
A barmoktól nem különbözünk,
Létünk vad mivoltát ne tagadd!