Csont s finom bőr csupán,
Haj és oly megszokott hang,
És mégis retteg, aki él,
Hogy elnémul egy harang.

Ha száz év telik, por és hamu
mi szavunkra úgy felelt,
hogy borzalmas óriás hiányt,
ember így könnyen felejt.

Aszott bőr az ujjakon,
ezernyi bajt levett
vállról, szívről, testről
kemény vasdaruk ...

Az idő nyugszik a vállamon,
testemet lassan teljesen átadom,
hideg kúszik fel a hátamon,
fokozatosan enyhül, szűnik a fájdalom.

Elmémre sötét csend borul,
kósza felhő lassan elvonul.
Egy fáradt gondolat megpihen,
majd elillan gyorsan sebtiben.

Egy érzés rám tör megszorul,
egy újabb felhő ...

Volt idő amikor még más kapcsolatra vágytam,
úgymond normálisra, hétköznapi monoton rendre,
családra, békességre, nyugalomra és csendre.
Magamban vagy másban meg soha nem találtam.

Volt amikor még nem játszottunk egymással,
mikor egymás érzelmei még fontosak voltak.
Barátaink tetteinkért meg soha nem ...

Illatod olyan akár a friss harmatos moha,
zúzmarás avar mit nem szennyezett soha,
nem pusztított ember, kezei nem érintették,
önző lényétől védelmezve eddig óva intették.

Akár őszi rózsa, kies elhagyott hegyoldalon,
csendben mély távolból zengő halk oltalom,
távolságra int a civilizációnk pusztító ...

Néhány jó szó elég lett volna,
néhány kedves mondat talán...
Bennem most nem haldokolna,
szerelmemet felváltja a magány.

Néhány megosztott gondolat,
néhány röpke órányi figyelem,
talán megoldaná a gondokat,
most ismét egyedül cipelem.

Nem voltak hatalmas igényeim,
nem kértem soha annál többet,
mit én nyújtottam neked... ...

Vihar közeleg hatalmas robajjal,
kék villámok cikáznak égi zajjal,
akarata előtt meghajolnak a nyírfák,
tomboló dühös lökései ágait nyírják.

Messzi távolból morajló dörrenések,
gyorsan közelednek s én körbenézek...
Vadul korbácsolja fel a nyugodt vizet,
csendben bólogat a susogó ...