Édesanyám ki ezt a képet kezében tartja,
S gyermek korom öröm könnyekkel siratja,
Kinek drágább vagyok mindennél,
Hidd el én szeretlek mindörökké!

Holt hajnalok fájó hangját
sírja az őszi táj,
fénye kopott, fényért kiált,
a Nap nem melengeti már.

Foghíjas fák hajladoznak,
hol madárszó volt, csend honol,
gyümölcsei rég lehulltak,
águkkal csak a hűs szél táncol.

Messze iszonyat füstje száll,
oly jó volna elmenni már,
esti dalok könnyeivel
a szív messzi hajóra ...

Volt egy ember akit nagyon szerettem,
De a sors úgy rendelkezett, hogy nem lehet töbé velem.
Mikor megtudtam, hogy itt hagyott én megálltam meredten,
Sírás, reszketés verte ki a testem.

Úr Isten! Ezt nem hiszem el,
Ez nem igaz, ez nem!
Nagyon szeretem! Nem teheti ezt velem,
Hogy itt hagyjon egyedül árván engem.

Szaladtam hozzá, de azt hittem ...

Álnok álmok átok rátok,
szívemben rég nincs tanyátok!
Hitegettek, s szépet ádtok,
kinevettek, s mégis várok.

Reményem reménytelen remegése,
szerelem szemtelen, szép nevetése.
Hitem hitetlen heve hergel.
Álmok világa, hol vagy reggel?

Színaranyát bőven szórja széjjel
a Nap, sárgáját keverve a tó kékjével,
majd lassacskán merül a hegyek ölébe
és mindent befed az éj sötétje.

Kihült vágyak törött
cserepei közt
surran a múlt,
néhány fénykép,
lélekrablott testek
őrzik
léted finom anyagát,
sorsfonalból szőtt puha
rongydarab,
megfakul, elenyész.