Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
Fái között a szél mily keseregve nyögel?
Oh nem szél nyögel ott, ősid fölisteni lelke
Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: \'Ah meg ne vessél\',
Igy imádva téged kértelek;
\'Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek.\'

Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm' tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
\'Hő szivem tiéd csak, drága ...

Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta ...

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy, én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy
Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha leányka, te vagy a pokol, hogy
Egyesüljünk én elkárhozom.

Nem esküvének egymásnak hűséget,
Nem vették e szót ajkaikra,
Ott benn hagyák azt,
Szívök mélyében érintetlenűl,
Ahol, s ahogy kell annak lennie,
S azért maradt oly tiszta, mint a csillag,
Melyhez még lélekzet sem ér...