A virág, akkor legszebb, mikor már halott-
Teste nyitva, vágya vezeti az úton, mit istentől kapott-
Tudja, nincs már remény, hiába keresett, hiába kutatott-
A halál az egyetlen, mit az élettől kaphatott!

Elfogadja, vagy talán keresi még a reményt?
Hiszi, ha még szebb lesz, tán kaphat még egy esélyt?
Nyitja szirmait, bár tudja késő már.
Utoléri, őt is a dicstelen halál.

A túlnyílott kehelyből, az élet tovaszáll,
Mint emberből a lélek, a por az égbe száll,
Viszi, viszi a szél,- ki tudja talán-,
Megtalálja helyét, hol megnyugvást talál.

Elbújik a földbe, és becsukja szemét,
Friss selymes hóval fedi szemfedelét.
De olvad már a hó, és nyugtát ott sem leli,
Meleg fuvallattól, a helyét keresgeti.

Izeg mozog resten, gyökeret eresztve,
Sírja hantján lassan, kibújik a teste,
A föld mely sírja volt, lett most bölcsője
Saját múltja hátán erős szárat növesztve.


Megértette végre, hogy mit miért kapott,
Látja forogni, az univerzumot,
Tör kifelé, már érzi a napot,
Tudja végre miért él, és miért lesz majd halott!