Tintafoltként megszülettem,
ócska, zord papíron,
nem tervezett senki vélem,
nem szenvedte kínom.

Beszippantott hát magába
halott és sárga lap,
nem hiányzok, mindhiába,
kerül a fény, s a Nap.

Ültem ottan én magamba,
egyedül s hidegen,
fény felé még csak kinyúlva
búcsúztam csendesen.

S majd´ igazi, szürke álom,
hogy fény leszek s csodás,
önmagamban megtalálom,
mi bolond vágyódás...

Színem lesz és formám! És én
fakasztok könnyeket!
Széppé válik mind a végén,
ha Én mondok rímeket!

De más a sors, és más a vég,
s valóra vállt álom,
hogy fényt adok, bár földem ég,
többre nem is vágyom.