Valahol messze, messze
mindig elindulok ha leszáll az este,
bolyongok a sötétben elveszve,
egyre csak az arcod keresve.

Emléked előttem lebeg,
gátolja, hogy felejtselek.
Sorsunkból már nincs kiút,
kapcsolatunk már csak múlt.

Sötét árnyékok előttem remegnek,
egyre csak rajtam nevetnek,
kihalt táj hova vezetnek,
hol gyötört lelkek jönnek s mennek.

Lenéző tekintetek ,mik végig mérnek,
majd rád nevetnek,
mosolygó arcok kik felednek,
emlékek mik újra-újra visszatérnek.

Mit nem adnék egyetlen szóért,
csak egyetlen hangért,
hogy elmondhassam mennyire szeretlek,
az életben sohasem feledlek.

De némaságra ítéltetve,
egyetlen szó is túl sok lenne.
Bár elmondani nem tudom, hogy mit is érzek,
de remélem egyszer még így is megérted.