Tudod éjjelente egyedül abban az üres házban,
hosszú éjszakákon át rád hiába vártam.
Talán azok voltak a legnehezebb pillanatok,
álmatlanul szenvedtem, tudtam egyedül vagyok.

Éjjelente mikor már semmi dolgom nem akadt,
mindig csak rád gondoltam, szinte a szívem szakadt,
szemeimből gyakran egy könnycsepp kifakadt,
az idő mindig fájdalmasan lassabban haladt.

De valahogy végül mindig eljött a hajnal,
az éjszakát mindig legyőzte a nappal.
És én napról napra csak harcolok magammal,
nem tudok megbékélni a gondolattal, szívem marasztal.

Budapest. 2006.02.21.