A fényhozó

~ A százéves háború idején,
Domrémy kicsiny falujában,
a sötét 1400-as évek elején,
egy kicsiny ház kapujában.

Hol parasztlányként meglátta,
ezt a rideg, kegyetlen világot,
ki életében a fény útját járta,
szerte szórva a reményvirágot.

Sűrűn szitáló hóesésben érkezett,
farkasordító hideg januári nappal,
háború dúlt sok kis száj éhezett,
bába fut át a téren a helyi pappal.

Mire a házhoz értek a gyermek,
már felsírt, már szaporán lélegzett,
arcán még nem látszanak a terhek,
de e világi sorsa már megbélyegzett.

Három hírnök érkezett közben halkan,
falu széli kis ház kapujában megállva,
imát mormolva pár elmosódó hangban,
az anyja karjában alvó babát csodálva:

- Fogd meg ügyetlen karjait,
szeresd, légy néki támasza,
vigyázz az ördög karmait,
ne félje, legyen rá válasza.

Készítsd fel arra mi rá vár,
ha felnő ő lesz ki elhozza,
kit retteg majd a sok barbár,
születésétől magában hordozza.

Ki eredendően jónak született,
üldözik majd az egyház katonái,
mit az inkvizíció ellen tehetett,
magában foglalja azt milliók imái.

~ Akkor még nem sejtették,
igazat szólt e három bolond,
világmegváltó sorsát rejtették,
szavaik, józan észnek ellent mond.

Az egyház szemében eretnek,
a katonái szemében látnok,
kit isten utasításai vezetnek,
nem emészthetik el a lángok.

Bár a Burgundok a kezére adták,
az egyházi törvényszék elítélte,
később mégis szentté avatták,
az inkvizíció tetteit joggal félte.

/A reményt adó Orléans'i szűz Jeanne d'Arc emlékére/

Budapest. 2011.09.04.