Fájnak az emlékek, kiűzik szellemem
Testemből, s csak egy üres test
Maradok, aminek nem sok értelme van
Főleg, hogy belül már nem él, meghalt.

Könnyem sosem fogy el, örökké
Hullani fog, s nem segít többé
Semmi, úgyan lehet hogy jókedvvel
Láttok néha, de ez csak álarc, mely szólal nemmel.

Belső fájdalommal küzdve
Nem látom meg soha többé küzdve sem
Hogy mi a jó, s mi a rosz
Elvérzett a belsőm, meghalott.

S az életnek szenvedése, sírása
Elnyom minden mást, csak sírt ásna
Majd beledobna engem, vért könnyezve
Reménytelen embert, tőr keblemben.

S mert senkit nem érdekel sorsom
Könnyebben megyek el, s mondom
Hogy már nem vár vissza senki
Mert létem csak fájdalmat szül neki.