Csabám, kicsi fiacskám, ha látod a napot,
Mindig ez legyen az első gondolatod,
Nehéz életünkben a legjobb az Isten,
Ugyanegy napjával ragyog rád, s rám itt benn.

Hozzánk is beszökik a magas háztetőn,
Bár rövid ideig, akkor van delelőn,
Ugyanez a nap küld nekem reménysugarat.
Mely neked ígér játékos délutánt.

Drága napfény nekünk dús lombokat fakaszt,
Reményfánk kivirul, köszöntjük a tavaszt,
Rideg rácsok, falak mind kivirágoznak,
Szélesre kitárul minden bezárt ablak.

Vakít a napsugár, behunyom szememet,
Ugye megérezed, hogy fogom a kezed?
Szabadok vagyunk már, játszunk úgy, mint régen,
Erdőn, mezőn, telken, áldott tavaszfényben.

Csillogó szemed még fényesebben ragyog,
Feledve a valót, nagyon boldog vagyok!
S mikor elfáradunk szép játékunk végén,
A nap is leballag a föld barna szélén.

Álmodozásomból felriaszt az este,
Mely a nagy titkunkat orozva kileste,
Búcsúként kívánom, emberként megleljed,
Mit apád magyarként hiába kergetett.

Amikor nagyhéten ezt neked megírtam,
Bús magányosságomban befelé is sírtam,
Megvigasztalt aztán a jóságos Isten,
Aki vigyáz ránk, hogy rendbe jöjjön minden,

Lesz majd szabadságunk, léleknek és testnek,
Légy az én jó fiam, szeress, én szeretlek!