Én már magamtól kérdezem, mikor lesz vége?
Csak magam elé nézek a sötét mélybe.
Csak gondolkodom a sok barát jóleső vigaszán,
Csak egy csepp vagyok az élet elillanó viaszán.

Az élet tanít engem járni a földhöz láncolva,
A lelkem fejjel lefelé áll mindent felfordítva.
A szememből könnycseppek kicsordulnak,
Keményen intenek gondolataim a csalódott, szerelmes holnapnak.

Elveszett gyermekként a világ közepén állok nélküled.
Arcom szélfútta ráncain kiül a rémület.
Álmok útján gyönyörűen gördülnek a dolgok,
Sírva kelek reggel mert látom a valóságot.

Hideg lépteket látok a falamon kúszni a végtelenbe.
Arcom takarom előled s könnyeim temetem két kezembe.
Eddig lelkemben megbújt minden szép csendben.
Most egy vihar érkezett és megtörte a szélcsendet.

Úgy érzem hogy szép lassan elvérzem,
Nem védett meg a pillangókból font mellvértem.
Még a friss sebeket is e sorokkal feltépem.
Az életnek ebből a részéből sajnos én nem kértem.

Nem kértem semmit mégis megkaptam igazán,
Úgy dobbant a szívem ahogy folyt a tinta a lapok talaján.
Ez a szerelem poénja vagy tragédiája?
Inkább egy virág volt kicsiny testem artériája.