Lomha fátylát bontja az éj,
keserű ízű tüzeket küld felém
az utcáról bevillanó fény.
Tétova ujjaim közt álmokat
morzsolgatok.
A képzelet
kisodródott,
testemből szivárog a meg nem
szűnő fájdalom,
Csitít az éj.
A szűz igazság vág pofon,
magához húz a semmi,
megtorpan egy pillanatra
a tegnap a fohászkodó mában
és én kifúvom lelkem
fájdalmát.

Csendes sóhajok menekülnek
lelkemből az ég felé.
Tudatomra lassan álom lepke
röppen.
Éber álom csendjébe betoppan
a hajnal,
s lelkemből távozik lelked
halk nesze,
hangod mély dallama is eloson,
s gondolataim üresen csengenek,
mint leejtett üveg törnek össze a
lelkeden.