Hírklikk.hu
Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Kormány Gábor verse

Beküldve: 2024.03.04.
Ennyien olvasták eddig: 78
60 
Magányos ladik.

Élet-halál forog, miként az orsó,
egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
élünk, halunk aztán semmi sincsen?

Ami most van, az már régen is megvolt,
nincs új nap, új csillag vagy új hold!
Hiábavalóság alá vetetett minden,
balga az ember, bölcs az Isten!

Az anyag elvész, mint pára reggel,
elszáll a köd is, ha a nap felkel.
Ilyen a lélek is, ha be van zárva,
tudjuk jól... menni kell nemsokára.

E sötét homályban a szív is megremeg,
ahogy látja összeérni a múltat és jelent.
Mi most van, az időben végleg eltűnik,
a halál után az élet is megszűnik?

Az óra körbejár, és mégsem halad,
mi mutatja hát nekünk az utat?
Az idő behavazza parányi életünk,
a halál felé sodor azzal, hogy születünk.

Halál, hol a fullánkod... a bűn a mérged,
amitől az ember odaát felébred,
vagy csak visszaérkezünk oda, ahonnan jöttünk?
Korok, évezredek születtek mögöttünk.

S ahogy megszülettek, el is múltak,
akik porból lettek, porba hullnak,
de hol van az a sok megszámlálhatatlan ember,
aki végleg elalszik, mondd, hová tűnik el?

Hol a mezsgye, a határ élet és halál között,
e kerek bolygón hol a lent és hol a fönt?
Hol a lélek, amely most még bennünk lakik,
mint tengeren hánykolódó, magányos ladik.

A világban az ember, az ember is egy világ,
átélhet szívében számtalan csodát!
Csodák csodája nagy titok az ember,
de a végén összeáll, mint vízcseppből a tenger.



Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Facebook
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére