Levetkezett gondolataimat,
csábítja gyötrelmes kérdőjel.
Felijedvén.
Nyugalmas, üres kozmoszában..
Riadt testemen megfeszülten,
ébredvén a sivár valóságban.

Félelemtől görcsös ujjaim
nyúllanak érted oda,
ahol az árnyad fehéren éled.
Majd merülök lassan mint fájdalmaim..
Fuldoklón,ahol a kétség felébred.

Koldusnak látomásaként
díszeleg alakodnak édes asztala.
Ahol a szád, szemed.. Erényed bocsátkozik
nekem terítve,
egykoron s valaha.

Hol nem morzsákból volt
díszes az étek,
felsorakoztatva fényesen,
Ki Te vagy...
Üres kézzel s üres szemmel megint.
Magányom engemet elragad.

Értetlen bámulom hát
tetőnek fehérre festett falát,
hogy mi voltam neked egykoron s
Ki lehettem veled odaát..
Hogy volt kegyes remény,
a mégsem múló daccal.
Van Igaz.
Szerelem..
Ördögi belső harccal.

S van, megbocsájtás.
Mikor kérőn kezem nyújtom feléd..
S megint új napra ébredve,
Te sehol s sosem vagy.
Csak az álmom..
Vagy, fránya gondolatom hevít.