Fáradt kezed simogatva
csak az jut eszembe:
-Mennyit ölelt,cirógatott,
könnyet csalt szemembe.

Könnyet csalt a szerelmemből,
gyönggyé váló könnyet,
olyat mitől a gyémánt se
érhet nála többet.

Nem érhet,mert Tőled kaptam,
szerelmeddel nyújtottad át nekem,
megőrzöm én akkor is majd,
ha ez a könny csak fájdalmat ...

Télnek múlása életet szül,
pacsirta hangja dalra csendül.
Napsugár játszik,vígan perdül,
lelkétől a táj díszbe zsendül.

Üde zöld ruhát kap,harmattól ragyogót,
mezítelen fákra rügyeket,pattogót.
Újjáéled minden,minden mi szunnyadó,
ölükbe olvadva pihen le Hóanyó.

Örök szerelem izzik szívemben,
tüzétől testem forró és ledér,
napfény se ragyoghat hevesebben,
mint szemeim,ha kezed hozzám ér.

Csókjaid ízét ajkamon érzem,
mézédes benne a dús szenvedély,
Te maradsz nekem létem végzete,
bármerre vigyen a bús messzeség.

Ezüst dér lepi a haló tájat,
árnyékként követ engem a bánat.
Valahol messze zokog egy szív,
bűnbánó lelke bocsánatért sír.

Szívemet tépi könnyes imája,
szerelmes szava karom kitárja.
Tavaszt hoz nekem,rügyező fákat,
elsöpri a deres haldokló tájat.

Add a kezed,
gyere fuss velem
jövőt teremtő vágyak után,
fel a boldogság csúcsára,
hol csak zöld lomb zenél
s télnek szele soha,
de soha se bánt!
Szárnyaljunk egy új világ felé
a szeretet lángoló hevében
s együtt gyűjtött bús éveink
hagyjuk a múlt szikes földjében!

Este ha lefekszik
gondoljon reám,
ébressze testét
az égető vágy!
Szíve minden zugát
töltse be e láng,
engem kívánjon
majd éjeken át!
Örökké szítsa,
izza e parázs,
este ha lefekszik
gondoljon reám!

Reggel ha ébred
szeressen még,
ne törjön össze,
mint valaha rég!
Maga a kezdet,
Maga a ...