A parkban áll egy kerti pad.
Sok embernek pihenést ad.
Fáradt lábakat pihentet,
rajta szerelmes órák telnek.

Hullhat a hó, süthet a Nap.
Dísze Ő a közparkunknak!
De néhány ember megrongálja!
Sérülten néz rá e világra!

Emberek jönnek és elviszik!
Egy műhelybe Őt beviszik!
Rendbehozzák, csinosítják,
a parkunknak visszadják!

.

Az égen tömör felhők szürkülnek,
sötét szürke színt adva az ősznek.
A fák a szélben hajladoznak,
s a sárga leveleik hullnak,

hullnak, hullnak, szünet nélkül hullnak,
a nedves avaron sárrá válnak.
Ősz ül rá a panelszürke tájra,
az esőtől áz14mpufott földi világra!

Lassan megy a nappal. Egyre gyengül a fény.
A sötét lesz az úr az éj tengerén!
Fáradt fejünket álomra hajtjuk,
hogy az új reggelt pihenten fogadjuk!

Halkan beköszönt a tavasz a házunk ablakán.
Végigfut fénycsókja a szomszéd ház oldalán,
majd elsiklik a ház melletti park sétányán
és szétterül a kékes-felhős ég alján.

Szikrázó víz és virágos város
vonzza a számos látogatót;
szökőkút árja, vízsugár tánca
elvarázsolja az átutazót;

parkok vén fái
sorsokat látnak,
csendre vigyáznak,
őrzik a mát,
templomok tornya,
századok óta
állja az élet
vad viharát.

Ékkő e város, országunk szépe:
virágos képe szívnek öröm; ...

Vadul habzsolom a szépet,
a madárdalos virágos rétet.
Szívem a szépséggel telik.
Ment a tél, a tavasz érkezik.

Egy kis virág a szép tavaszi réten
frissen ringatózik a meleg szélben.
A tavasz illata van a levegőben
a madarak szép dala kíséretében.