Az ősz az elmúlás jelképe,
S talán egy hosszú szerelem legvége.
Eltávozik minden érzésed,
Egyre több a megválaszolatlan kérdésed.
Nem tudod, hová tedd magad,
Minden szomorú magával ragad.
Kutatod, mi lenne a helyes, a jó,
Hogy ki lenne az igazán neked való.
Nem találod, s így nincstelen vagy,
Bánatod, keserved óriási nagy.
Fáj ...

Apad a hatalmam
Szeress!
Így kezdődik az egész.
Bárcsak most lennék bizonytalan…
Egyre jobban kapaszkodok
Egyre lejjebb húz a mocsár
Beszippant.
Te persze nem hatódsz meg
Mert nem szeretsz.
Szeress.
A puha iszapba süllyedek
Ez már nem te vagy
Vagy nem is létezett soha, az, akinek én láttalak
De úgy is ...

Éjjelenként sokszor rajtam üt a gond,
hogy messzebb vagy, mint valaha remélted,
és szívem elszorul,
hogy olyan nagyon hiába szeretlek,
és lassan, lassan meg kell halnom érted.

Mikor remegő árnyak elsusogják:
lehet, hogy szemem többé sohse láthat,
hogy minden elmulik,
szerelem, hűség: te is elfelejtesz -
akkor úgy ...

Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.

1930

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a ...

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Álmosd, 1813. június 18. után