Sokszor mint egy kóbor kutyát szánalomból,
simogatsz meg enyhítve a kínzó fájdalomból,
maradékot dobva az éhezőnek csupán kegyelemből,
és én elfogadom mindig talán szerelemből.

Döntöttél s én tiszteletben tartom,
szerelmed többé sohasem hajtom,
amit kértél tőlem elfogadom,
magamat meg mégse tagadom.

Mikor majd ismét egyedül ébredek,
nem tudom hová tartok hová érkezek,
csendben maradok, bármit szólnék elrontanám,
elfog egy érzés neked elmondanám.

Budapest. 2008.11.11.