Itt hagytál kedves Bátyám búcsú nélkül,
Még egy utolsó szót sem hagytál emlékül.
Sajnos nem voltunk soha jó testvérek,
Azt sem vártad meg, hogy bocsánatot kérjek.

Bocsánatot kértem volna, azért mit nem követtem el,
De Te nem küzdöttél meg a betegségeddel.
Nem ismerted meg soha az unokáimat,
Pedig Ők megszépítették volna utolsó óráidat.

Tudom nem csak rajtunk múlott, hogy nem beszéltünk,
De talán ezt sikerült volna még megbeszélnünk.
Oly hirtelen szólított magához a teremtő,
Hogy az időnk már semmire nem volt elegendő.

Engem azóta is a lelkiismeret gyötör,
Főleg azért, mert Neked nem jutott sírgödör.
Nem én döntöttem végleges sorsod felől,
Sajnos ebben a dologban nem én jártam elöl.

Bárcsak itt lehetnél köztünk egészségben,
Megvigasztalnánk egymást a sértettségben.
Minden másképp lenne, ha még élnél,
Együtt beszélgethetnénk az esti fénynél.

Nem tudom hol pihensz végső nyughelyeden?
De biztos a nejed így látta helyesen.
Elvitt otthonába, ha ez mind igaz,
De az én szívemnek ez soha nem lesz vigasz.

Sírodra virágot sohasem tehetek,
Sokszor magamba roskadok s elkeseredek.
Miért kellett egymásnak hátat fordítani?
Ma is elmélkedem, s ki tudnám ordítani.

Emléked örökké a szívünkben él,
Sokszor időzünk az elképzelt síremlékednél.
Hiányod mély űrt hagyott bennem,
Talán egyszer jóvátesszük hibáinkat, a Mennyben!