És újranyílik az Istenek Kapuja...

Mond, mivé lettél te fényes Babilon?
Lét porában csúszó, vonagló fájdalom.
Nyíló virág, isteni kapu valál,
S hamvaidban matat a fekete halál.

Fénylő, égi jel a világ köldökén,
Ősmagból sarjadó, igéző költemény.
Lobogó üstökös, ki jelet mutat,
A hely, ahol összefutnak a fényutak.

Fényből szőtt remény, emelkedő halom.
Gyümölcsöd ízére támadt a hatalom.
Ízed, véred, neki minden kellene.
Falakat emel a birtokvágy szelleme.

Kapzsi szemei kutatnak szerteszét,
Béklyókkal zúzza szét a Világok Szívét.
Mit arány és erény, reá se hederít,
Szent körökbe mártja otromba késeit.

Arany és torony egymásról álmodik,
Versenyben az élen, nem lehetsz második.
Avas a mi, az énnek mindened kevés,
Vérengző szörnnyé tesz a nagy tülekedés.

És nincs megállás, falj, üríts, gyarapodj,
Szűzi földeket lelj, oda szórd a magod.
Csak vess, arass, és merj álmodni nagyot,
Az aranyistenek már várják a kamatot.

De hová lett a tündérlány, a fényszövő?
Nem más ő, mint a Vizek Szívét szennyező,
Dölyfével gőgösen mennyekre törő,
Tízszarvú trónuson ülő, parázna nő.

Egy asszonyt látok ülni fenevadon,
Homlokán izzik a nagy titok, Babilon.
Királysága támadt a tíz hatalmason,
Fejére koronát nem csillag, kincse fon.

Mond, mivé váltál te fényes Babilon,
Huszonhét mil felé emelkedő torony?
Mázsás terhed nyom, itt ül a vállamon,
A káosz bábelje lettél ősi Babilon.

Szózatot hallék, jelekkel az Égen,
Fuss el belőle én kiválasztott népem!
Mert rettenetes, rémségeset teszek,
Haragomra rendülnek meg a szigetek.

Reám lőtt nyilait visszahullatom,
Sikolya visszhangzik az ősi falakon.
Tűzvészre vizet, vízre tüzet teszek,
Nem kötök szerződést többé tivéletek.

Bús angyal száll az Egeknek közepén,
Pusztulást hordozó, légies tünemény.
Tűzzel méretik meg a büszke torony,
Nem marad utána más, mint felszálló korom.

És jő a másik, suhannak szárnyai,
Egy napon esnek rá súlyos csapásai.
Páros lovagok, háborús fellegek,
Búgják és dalolják, elveszett, elveszett.

Távolban állván nézik a nemzetek,
Az egy órában teljesülő végítéletet.
Romhalmán sírnak a föld kalmárjai,
S fent is könnyeit hullatá valaki.

Dadog a tíz király: Ennyi hát a lét?
S rettegésre cseréli hímes köpenyét.
De királyt király, apát fiú követ,
Újra rakják az eldobott sarokkövet.

Huszonhét milre emelkedő torony,
Mivé lettél megint, fenséges Babilon?
Világ szégyene, kufárok barátja,
Csúszómászók hágta haszonnak szajhája.

Majd jön, mert jönnie kell, a harmadik,
S a bűnös jel viselőire is ítélet mondatik.
Égbe, földbe, vízbe törve egy napon,
Örökre eltűnik az égig érő torony.

Békéről dalol a csalfa énekes,
De száraz a forrás, és az edény is üres.
Ínség és dögvész, pusztít a vén kaszás,
Nincs ki áldást osszon, nincsen feloldozás.

Dúl az erőszak, egyre szorul a kör,
Fiú az apjára, király királyra tör.
Délen zsong, forrong, de nyitja fenn vagyon,
Veszedelem támad a fagyos északon.

Zúg az égi kő, a világ megremeg,
Öngödrükbe dőlnek a bűnbánó istenek.
Elül a szenvedés, elszáll minden harag,
S a holnap ágyában pihen a megtöretett mag.