Tengerek mezején egymagam hajózom
Satnyán vergődve, megfolytom bánatom
Csónakom nem halad, a tenger mozdulatlan
Nem jön sem szél, sem hullám, életem fordulatlan

Testem próbál csak a túlélésért küzdeni
Lelkem tengere, már nem próbál élénkülni
Jöhetne egy forgószél vagy vihar, mi felborít
Az élet fájdalmas, lelkem már semmit sem veszít ...

Lelkemben dac, és csend honol,
érzelmek lánca elsodor;
gyakran eltűnsz, mint esti fény,
mire a hajnal földet ér.
Múltunk nem térhet vissza már,
tündérmesékben hinni kár.

Elém hoz majd a képzelet,
őrzöm a szép emlékeket;
nem várok semmi új csodát,
nélküled indulok tovább.
Talán, ha egyszer visszatérsz,
lelkünk ösvényén ...

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám ...

Megbántam már tettemet,
amit veled vétkeztem,
Próbállak felhívni, hogy megmondjam,
de süketet jelez a vonalad.

Elhiszem, hogy rosszul esett,
de tedd magadat túl rajta,
és jobb lesz,
ez az érzelem!

Ha meg tudsz bocsátani nekem,
hívj fel és megbeszélünk mindent.
Bevallok neked minden dolgot,
amiben életemben hibáztam és megoldjuk!

Este, ha párnámra lehajtom fejemet,
Előtte tefeléd nyújtom a kezemet,
De akkor rájövök, hiába kutatok,
Emléked csupán az, amire akadok.

Álmatlan éjszakák, nyugtalan nappalok,
Segítsen valaki, feledni akarok.
Nem hagynak nyugodni a fájó érzések,
Mióta elmentél, én már alig élek.

Öröm és boldogság messzire tovaszállt,
Bánat ...

Szerelmemem nem tagadom, érzelmemet nem takarom, láthatnám még az arcát egyszer, csókot adnék az édes ajkára, és szerelmes könnyeimmel viszahoznám őt!