Égig nyúló ágak között panelházak látszanak.
A kopasz ágak a komor, szürke őszi égbe marnak.
Frissen ásott, puha, tapadó föld a talpam alatt.
A sárga levelek az ágakról már mind lehulltak.

Szél sem mozdul. Megborzongom. Hűvös van.
Hideg fény mozdul minden ablakban.
Nem csoda, hogy ez van. November van.
A múlt nyár csak bennünk él. Ősz van!

Felesel egymással a sok madártorok.
Szédületes trillák, dallamos akkordok
hangzanak fel a tavaszi levegőben
és vesznek el az ég tiszta kékségében.

Dalol a természet, zenél minden!
Még a fű is a virággal a réten.
Friss zene hangja száll a levegőben,
majd eltűnik a kizöldült erdőben.

Szívünk egymáshoz tör utat
és azon a közös jövőnk felé halad.
Hogy a jövőnk majd mit mutat?
Megtudjuk, ha majd bejárjuk e közös utat.

A parkban áll egy kerti pad.
Sok embernek pihenést ad.
Fáradt lábakat pihentet,
rajta szerelmes órák telnek.

Hullhat a hó, süthet a Nap.
Dísze Ő a közparkunknak!
De néhány ember megrongálja!
Sérülten néz rá e világra!

Emberek jönnek és elviszik!
Egy műhelybe Őt beviszik!
Rendbehozzák, csinosítják,
a parkunknak visszadják!

.

Vasrúdon van egy kék szegélyű tábla.
Egy virágos térnek a sarkában.
Rajta egy autóbusznak rajza.
S írva, mely járatnak megállója.

Mellette utasok jönnek, várnak.
Padokon ülnek, olvasgatnak.
Hozzá senki nem szól, csak áll némán
buszoknak megállást mutatván.

Amely busz tovább halad, az rá sem néz.
Csak betontalpán áll némán, nincsen ...

Az égen tömör felhők szürkülnek,
sötét szürke színt adva az ősznek.
A fák a szélben hajladoznak,
s a sárga leveleik hullnak,

hullnak, hullnak, szünet nélkül hullnak,
a nedves avaron sárrá válnak.
Ősz ül rá a panelszürke tájra,
az esőtől áz14mpufott földi világra!