Hat négyzetméternyi szabadság csupán ennyi jutott,
harminc évnyi rabság után saját teste börtönébe zárva,
millió kín, gondolat, vizsgálat és kezelés mind elbukott,
most csak fekszik vaságyán, végre a megváltásra várva.

És nem jön senki... Nem tűnnek fel cikázó hófehér fények,
nincsen virágcsokor kredencén, sehol egy könnyező ...

Beteg volt az édesanyám tudta, hogy meg kell halni,
Nem látta többé soha senki sem Őt mosolyogni.
Fájt neki itt hagyni hőn szeretett minden gyermekét,
Könny mardosta nagyon sokszor fájdalmakkal telt szemét.

Nézd, - hoztam neked virágot, hogy ne búsulj jó anyám,
Kerti rózsát, a legszebbik ágát, ne sírj anyácskám.
Szeretem nagyon, róla ...

A futás nekem tényleg, durva,
Van egy szívbetegséges, furcsa;
S ha futok, mindig meghalok,
A szívem kalapál, 7 kör után lehajlok

Ledőlök görnyedve,
Bajom nincs fölfedve;
De azt tudom, nem olyan, mint a többieknek,
Az oldalam fáj, és ez átmegy a szívemnek

Tehát, mikor elkezdjük, lelkes vagyok,
Mindenkit vagy 5 körben ...

Reménytelen!
Ez a láz nem csökken
Zúg forró fejem
Reszket lázas testem.

Itt a zajban, csak jobban zúg.
Sajognak szemeim, fejem lehúz!
Csendességbe vonszolna
Hajt kegyetlenül az ágyban.

Minden hang százszor hangosabb.
Minden fény ezerszer világosabb.
Mindenki gyorsabb
S én, meg valahogy, nem illek a sorba.

Érzem... bár ...

Amikor már nem leszek e földön, ne fájjon az Nektek,
Hiszen én mindig mindenhol ott leszek Veletek,
Amikor feljön a Nap az égen s sugaraival melegíti a földet,
jusson eszetekbe minden szép emlék,
Melyet feledni nem lehet,
Soha ne sírjatok és ne szomorkodjatok,
Inkább a szép dolgokon gondolkozzatok,
Mindenbe, mindig csak a jót és szépet ...

Az ismert is lehet idegen,
egy vak pillanat hályogos szemében,
kipukkannak telhetetlenségünk gömbjei,
vérzenek a madárfészkek,
rabul ejtenek szörnyszenvedélyek,
arcunkra ráncul az idő,
meg nem valósult terveink
halott virágain
jajgatnak fájdalmaink,
mert elégnek a máglyán,
gyávaságunk hamuján.