Én nem így akartam!
Én ordítani akartam,
amikor kiléptél az ajtón!
Ránk csorgott a jelen,
a búcsú pillanata.
Én meg nem tudok búcsúzni...
és megláttam szemedben a fájdalmat!
Megijedtem s hagytam, hogy menj!
A Csönd maradt csak odabent velem
(ahol nemrég még a szerelem beszélt)
szorító végtelenbe nyúló,
némán zokogó csönd.
A miértek is félrevonultak
és magamra hagytak.
Kínomban az otthagyott sóhajaid,
a párnák közül kikapartam,
majd magamra húztam...
Én nem igy akartam!
Én ordítani akartam..., hogy - maradj még! -
De a hang elakadt valahol.
Én nem tudok búcsúzni, mert csak
azok búcsúznak olyan nagyon fájón,
akik tán sosem látják többé egymást...
És én ezt nem akarom!
Mert, Én éreztem, ahogy a távolság
nőtt köztünk, Te úgy jöttél
Bennem egyre mélyebbre.