Az erdő friss illata kísért...
Nem! Nem kezdhetek el így egy gyönyörű mesét...
Talán az ordítás, a dögszag jobb lenne...
Talán.. de az meg mindig csak elveszne.

Szóval, az erdő...
Hmm a friss, harmatos, hajnali erdő.
De valami, talán csak éppen én nem illek ide,
hisz rajtam kívül, itt minden tiszta, friss, zsenge és üde.

Én meg csak épp hogy el nem rothadok.
tán szomorú, hogy most éppen itt vagyok.
Talán inkább szenvednem kéne. Égni! Lángolni! Füstként, a szélbe kapaszkodni!
nem pedig, az erdőben lassan, részegen tovatáncolni.

De a mesék, csak szép véget érnek,
a hősök pedig soha Soha! el nem égnek.
Csak a gonosz. Igen! csak ő ér mindig véget!
Hisz ez csak mese, de itt a kínból, most te is kiveszed a részed.

És én? Igen! Enyém a legnagyobb falat!
De bárcsak a kenyér helyett most rághatnék parazsat!
Azt kívánom bárcsak forrna fel a vérem,
azt kívánom bárcsak repedne a lépem!

Mit nekem egy boldog élet? Nem tart csak addig, míg le nem éled.
De ha egyszer közben, megposhad a véred!
Hetedhét országra szóló lakodalom?
Azt hiszem a boldog véget a Nagy Hősökre hagyom.