Szétszórt szavaink szikrái
ugye szívekhez szelídülnek?
Mint élet-magvak a jó földbe
a szavaink hazaérnek.

Szétszórt szavaink képei
ugye elmékbe bevetülnek?
Mint örömhírnek az emberek
a szóképnek megörülnek.

Szétszórt szavaink dallami
ugye lelkekben hegedülnek?
Mint lágy akkordok a hangszeren
a szív húrján ...

Sápadt hold, koszos felhők,
könnycseppekbe mártogatott tárogató
sír fel, bánatot rejtő kendő
takar el arcot, hályog hangot.
Rőt lárma lobban, üzekedő,
irizáló melódia tátog, maró
fény hatol át elkenődött árnyat,
foszlányt, szólamot, szótlan árok
mélyén kókadozó, tébolyodott álmot.

Az igazi zene lelkünkben szól,
szebbé tesz, mert elvarázsol.
Dallamai bennünk hatnak,
örömteli szépséget adnak!

S ha egyszer elcsendesül végül a zene,
akkor is bennünk él a múzsák üzenete!
Mert a muzsika, a dallam örökké él
és a művészetről varázslatos nyelvén mesél!

A költő ír, és rendszerint
A ritmusára dobol, a dallamára dalol
Csak úgy, magában,
Egy elfelejtett, vagy soha nem volt dallamot...
Valami cikázik benne:
Meg-meglódul, és újra csak
Az a valami megszületne,
De másvalami meg visszatartja,
A kínlódás az, ami becsap!
A költő ír, a szenvedése
Nem látszik kint, a papíron:
Oda csak ...

Ki gyermek, még ostobán éveket kerget,
macskákat hajszol vagy babáját nyúzza,
máskor anyja kezét rángatja, húzza,
ha nem kap olyan cukrot, amit ő szeret.

Ilyen vagyok én is, durcásan nyekergek,
vádlón, morcosan gondolok a korra,
mely elnézte, hogy szenvedj a nyomorba’
s a telhetetlen goromba, korán elvett.

A sok nincsedből tündöklő ...

Őszinte mosoly
melyben tündérek táncolnak.
Megcsókolták homlokomat.
Égek szét te árny nyomat.
Szeretem árnyékod s nem hiszed.
Hisz egy elcsépelt lelki élet
becsípődött gerincévé lett.
Te csirázó test.
Opera énekesnő hangjából
szabadult lélek.